A jogok és a jogorvoslat védelme

Az irányelvek világossá teszik, hogy mindenkinek, aki bármilyen diszkrimináció áldozata, vagy aki úgy véli, hogy személyes vonásai miatt méltánytalanul bánnak vele, joga van a jogi védelem megfelelő eszközeihez, valamint a hatékony jogorvoslathoz (tehát legyen módja arra, hogy kieszközölje a helyzet orvoslását). Minden ország saját kormányán múlik, hogy eldöntse: vajon ezt jogi eljárások útján kell-e megtenni - vagyis a büntetőjogi, illetve polgári igazságszolgáltatás útján - vagy esetleg adminisztratív úton-módon, mint például döntőbizottság útján. A kormányok azt a módszert is választhatják, hogy a jogi út helyett ösztönözzék a békítést és rendszert vezessenek be a méltánytalan elbánás eseteinek vitákban történő önkéntes rendezésére.

Az irányelvek arra kötelezik a kormányokat, hogy biztosítsák, hogy a méltánytalan elbánásra panaszt tevő emberek szakszervezetük, illetve szakosodott szövetségek vagy szervezetek útján jogosultak legyenek a támogatásra és képviseletre. Ugyanakkor biztosítaniuk kell azt is, hogy a diszkrimináció eseteire kiszabott szankciók hatékonyak, arányosak és elrettentők legyenek. Más szóval: a diszkriminációs esetekben kirótt büntetés arányban legyen az okozott kárhoz, mert így rettenthet el az efféle magatartástól.

Avégett, hogy a védelem még erősebb lehessen, a kormányok vezessenek be olyan törvényhozást, amely szerint polgári jogi esetekben (tehát bűnvádi ügyeken kívül) a bizonyítás terhét osszák meg a méltánytalan elbánásra hivatkozó személy és a bepanaszolt személy között. Ez azt jelenti, hogy a panasz bizonyításáért, illetve cáfolatáért viselt felelősség kettőjük között oszlik meg. A panasztevőnek elsőként azt kell kimutatnia, hogy a tények valóban egy megtörtént diszkriminációt igazolnak (tehát hogy erre utal az első látásra hivatkozó bizonyíték), vagyis hogy létezik olyan vád, amelyre választ kell adni. A diszkriminációval vádolt személynek ezután kell azt bizonyítania, hogy ő nem járt el méltánytalanul, és cselekedetének törvényes okai voltak. A teher ily módon a megvádolt személyre hárul, hogy meggyőzze a bíróságot vagy a döntőbírót, miszerint ő nem járt el diszkriminatív módon. A diszkriminációra panaszkodó embertől ugyanakkor nem várják el, hogy ennek teljes bizonyítékait hozza fel, mert aligha van ilyesmire megfelelő helyzetben.

A kormányok kötelessége továbbá az, hogy biztosítsák azt, hogy a diszkriminációra panaszkodó embereket megfelelően védjék a megrövidítéstől vagy megtorlástól, mert ezek - ha nem akadályozzák - elriaszthatják őket attól, hogy éljenek az egyenlő elbánáshoz fűződő jogukkal. Ez a diszkriminációs ügyekben tanúskodókra is vonatkozik, akiket ugyancsak védeni kell a megtorlástól, hogy ösztönzést érezhessenek a bizonyítékok előadására. Ily módon a kormányoktól elvárható, hogy kellő intézkedések meghozatalával beszéljék le a diszkriminációval vádolt személyeket az ilyesfajta reagálásról. Az ilyen intézkedéseknek ugyanakkor védeniük kell a dolgozókat az elbocsátás lehetőségétől, amennyiben panasszal vagy keresettel élnek munkaadóik ellen, vagy ha bizonyítékokkal szolgálnak bármilyen méltánytalan elbánás esetén.